„Minden, amire szükséged van, csak egy kis nyomás”
A shiatsu gyökerei a hagyományos keleti gyógyászatig nyúlnak vissza. A keleti medicina eredete pedig, mind a gyakorlatokat, mind a filozófiát tekintve a tao-jin nevű gyakorlatrendszerben és az anma masszázsban lelhető fel. A shiatsu is ezekből fejlődött ki, bár független stílussá csak a 20. század közepére vált.
Az anma egy önmasszázs, amelyet az ősi Nepálban, Tibetben és Nyugat-Kínában alkalmaztak kb. hétezer esztendővel ezelőttől. A tao-jin az egészség megőrzésére és az érzékszervek megzabolázására irányuló módszerek rendszere, amely az energia irányításával dolgozik.
Ezen túl vannak benne harcművészetben alkalmazott gyakorlatok is. Bódhidarma, a Kínába nyugatról érkezett, és ezért ‘indiai barbárnak’ nevezett nagy csan-buddhista mester fejlesztette ki ezeket a Shaolin-templomban a 6. században, mert úgy látta, szerzetestársai igencsak elpuhultak a rendszeres ücsörgésben. A gyakorlatok segítségével visszanyerték és fenn tudták tartani egészségüket, ráadásul a meditációra való képességük is fejlődött.
A kínai orvoslás buddhista szerzetesek által jutott el Japánba a 8. század környékén, miközben magába olvasztott más gyógyító elemeket is Délkelet-Ázsián és Koreán át tartó hosszú utazása során.
Az anma masszázst a 8. századi Japánban nagyon kedvelték, hivatalosan is elismerték, később azonban vesztett népszerűségből, és csak az Edo-korszakban (1603-1868) kelt újra életre. A japán orvosoktól ebben az időben elvárták, hogy filozófiai tanulmányokon túl anma masszázst is tanuljanak.
A 20. század elejére azonban elértéktelenedtek a hagyományos manuális terápiák mind Kínában, mind Japánban. A múlt csökevényének tartották őket, lényegük és eredeti tartalmuk feledésbe merült. Ahogy azonban a jing-jang elvnek megfelelően a sötétség mélyén mindig ott a fény is, úgy a Taisho-korszak (1912-1925) gyakorlói újra a régi módszerek felé fordultak. Elsősorban az anmát használták, azonban nem találva elég hatékonynak, más módszereket is beleolvasztottak, beleértve a nyugati pszihoterápiát is.
A ‘shiatsu’ név a köztudatba Tenpeki Tamai Shiatsu ho (‘shiatsu módszer’) című kiadványa által került 1919-ben. Ebben az időben a shiatsu hatásmehanizmusát nyugati pszihológia terminusokkal igyekeztek megmagyarázni, és “vérkeringésre tett hatásról”, illetve “idegrendszerre gyakorolt befolyásról” beszéltek. Ez a részrehajlás annak az általános trendnek a részét képezte, amely a hagyományos keleti, japán szemléletet idejétmúltnak bélyegezte. A ‘ki’ és a ‘meridiánok’ tudománytalan, avítt feltevéseknek számítottak. Fiatal gyakorlók egy kisebb csoportja azonban úgy vélte, hogy a shiatsu elméleti alapja a hagyományos gyógyászatban, a klasszikus kínai meridiántanban rejlik, és jóval több, mint pusztán a testi „jóllét” elérésének eszköze: betegségeket lehet vele gyógyítani.
A shiatsu első nagy alakja, az ’eredeti’ shiatsu megteremtője Tokudzsiro Namikosi (1905-2000) volt, aki 1925-ben alapította meg az első intézetet Japánban. A Japán shiatsu Intézet pedig – irányítása alatt – 1940-ben kezdte meg működését, amit 1955-ben ismertek el hivatalosan is. Első könyve, a “Végezz magadon 3 perc shiatsut” (jelmondatát választottuk cikkünk címéül) bestseller is lett a szigetországban. A shiatsu később kialakított másik nagy irányzatával szemben nagyobb hangsúlyt helyez a nyugati anatómiára és a pszihológiára.
A shiatsu másik nagy ágának, az ún. zen-shiatsunak a megalkotója, Sizuto Maszunaga (1925-1981) szintén Namikosi-tanítvány volt. Shiatsu-gyakorló szülők családjából származott, egyetemi tanulmányait pszichológiából végezte. Ezt később tíz éven át oktatta is a Japán shiatsu Intézetben. Mialatt mások közvetlenül próbálták meg adaptálni az akupunktúrás pontokat és meridiánokat a shiatsu gyakorlatába, Maszunaga empirikusan dolgozott. Szisztematikusan feltérképezte a páciensek ’válaszait’ a klinikai kezelésre, így számára a klasszikus értelmezés mindig az aktuális klinikai gyakorlatban nyert értelmet. Megpróbálta megtalálni azt a rendszert, amelyben ezek a válaszok értelmezhetőek. Hosszú tanulmányozás után rájött, hogy ezt az összefüggésrendszert nem kell újra kitalálni, mert már néhány ezer éve ismerik és alkalmazzák: ez pedig nem más, mint a klasszikus meridiánok rendszere.
Klinikai gyakorlatát követően kialakította azt a shiatsut, ami 12 meridiánra támaszkodik és a kezelést a hara vizsgálatával és masszázsával kombinálja. A haradiagnózis – ami az alhas meridiánjairól tapintással nyert ismereteket és az ezek fényében alkalmazott kezelést jelenti –Japánban fejlődött ki, és később került vissza a kontinensre, Kínába. A hara-diagnózist Japánban a zen-shiatsun kívül a gyógynövény-terápia és az akupunktúra is használja, de vannak kimondottan csak a harával dolgozó gyógyítók is.
A shiatsu függetlenségét hivatalosan 1957 és 1964 között megalkotott törvények sorozatával nyerte el, amikor a japán kormány terápiás formaként ismerte el:
“A shiatsu terápia egy nagyujjakkal, ujjakkal és tenyerekkel végzett manipulációs forma, amely mindenféle eszköz használata nélkül történik. Ennek során az emberi test felületére alkalmazott nyomással kiigazítja a belső működési rendellenességeket, támogatja és fenntartja az egészséget, és bizonyos betegségeket kezel.”
Befejezésül egy pontot szeretnék kiemelni, amely a shiatsu leglényegesebb alapelveinek egyike. Az elmélyült tudatállapotban történő kezelésről van szó. Gyakorlatilag ez minden masszázsterápia kulcskérdése: maga a terapeuta milyen megvalósítási szinten áll? Ha ugyanis folyamatosan szétszórt, összeszedetlen, akkor semmilyen kezelés sem lehet sikeres. Ha azonban a kezelés során ‘középpontban van,’ akkor bámulatos eredmények születhetnek, amelyek kívülről néha csodának tetszenek. Ez alatt a tudatállapot alatt egy olyan szintet kell érteni, amely túl van a mindannyiunk által „ismert” és „gyakorolt” napközbeni tudatosságon. Mert mit jelent valójában napközbeni tudatosságunk? Egy olyan szétszórt, folyamatosan zaklatott tudati állapotot, amelyben a gondolatok sebesen száguldanak egymás után, szüntelenül válaszolva az érzékszerveink előtt megjelenő jelenségekre, a ‘jó-rossz-semleges’ hármas kategóriája szerint osztályozva őket. Gyakorlatilag egyetlen pillanat sincs, amelyben nyugodtan, feszültségektől mentesen lennénk képesek szemlélni azt, ami van, úgy, ahogy van. A shiatsu gyakorlatát azonban csapongva nem lehet végezni. Ahhoz, hogy eredményes lehessen, a terapeutának képesnek kell lennie egy dologra összpontosítania – ha kell. Még jobb azonban, ha egy koncentráltság nélküli, nyitott, laza és befogadó állapotban időzik. Ennek megvalósítása természetesen nem megy magától, hosszú és kitartó gyakorlás által valósul meg. Látható tehát: a másik emberen történő munka előfeltétele, hogy saját magam átalakításában fel tudjak mutatni bizonyos eredményeket. Így válik egy mások javára szolgáló módszer önmagam nevelésének és jobbításának eszközévé is.